A gyász tabuja talán a babaelvesztés gyásza esetén a legerősebb a mai társadalmunkban. Nem is hinnénk, mennyire sok nőt és férfit érint ilyen típusú veszteség, hogy a várandóság vagy a szülés során elveszítik várva-várt kisbabájukat. A környezet reakciója gyakran a vigasztalás irányába mutat, a szülők nem kapják meg a megfelelő időt és teret, hogy megélhessék azt a fájdalmat és érzéskavalkádot, amit egy ilyen élethelyzet előhoz. Vendégbabáknak hívjuk azokat a magzatokat és kisbabákat, akik elindulnak az úton, de még magzati korban, vagy a szülés közben, illetve a szülés után rövid idővel meghalnak. A szülők magukra maradnak az óriási fájdalommal, ürességgel, hiánnyal. Szertefoszlanak álmaik, vágyaik, az ideális jövőbe vetett hitük. Ezen traumatizáló életesemény során meghatározó, hogy milyen segítséget kapnak az egészségügyben, tágabb családi, baráti körben egyaránt. Fájdalmas és egyben szívfacsaró érzés, ha valaki magára marad egy ekkora veszteséggel: “Ott álltam kiüresedve, meglopva a testem és a lelkem, és nem volt egy lény a földön, aki törődött volna a fájdalmammal. Az anyósom egy mondattal elintézte a történteket: Minek még egy, úgyis van két gyerek, nem kell több! Anyám szóba sem hozta, mintha mi sem történt volna. A férjem? Ó, ő aztán végképp nem, hallgatott mindenki körülöttem, mint valami családi bűn lappangott a titokként kezelt történet közöttünk, és körülöttem.” (Singer, 2018) Gyászkísérőkként hisszük és valljuk, hogy egy támogató sorstársi környezetben elindulhat az adaptív gyászfeldolgozás. Az érzésekkel való szembenézéshez erő és bátorság szükséges, de egy biztonságos légkörben megtörténhet a fájdalom és a mély állapotok megélése és a fokozatos továbblépés egyaránt. E célból alakultak a vendégbaba gyászfeldolgozó csoportok, hogy a szülőknek ne egyedül, magányosan, a folyamatos miértekkel a fejükben kelljen túlélni e tragédiát.