„Ne sírjon anyuka, maga még fiatal, majd lesz másik baba”. „Van nő, aki nem tud szülni, maga is közéjük tartozik.” „Ezzel a mellbimbóval nem lehet szoptatni.” Az utóbbi években egyre több alulról jövő kezdeményezés, civil
szervezet hangosítja ki azokat az anyákat, akik nem megfelelő kommunikációban részesültek a várandósság, majd gyermekük világra hozása során. Ebben az érzékeny időszakban minden szónak, minden nonverbális jelzésnek hatalmas súlya van. A rossz gyakorlatokról és a pozitív szuggesztiók erejéről a Császárvonal és a Babagenetika vezetőivel, Kiss Verussal és Sevcsik M. Annával beszélgettünk.
Amikor Bányai Éva Magyarország egyik legismertebb pszichológus professzorán áttétes emlőrákot diagnosztizáltak, a módosult tudatállapot jeleit fedezte fel magán: észlelése beszűkült, mindennek nagy, általában negatív jelentőséget tulajdonított, mindent magára vonatkoztatott. Ebben a súlyos élethelyzetben az orvos olyan tekintélyszeméllyé vált, akinek minden gesztusa, kézmozdulata, sóhaja, szemöldökráncolása jelzés volt a páciens számára. A szakértő szerint sok orvos nincs tisztában azzal, hogy önkéntelenül is mennyi negatív jelzést küld a betegei felé, holott ugyanannyi idő alatt tudatos pozitív kommunikációval nagyon sokat segíthetne is. Nincs ez másként a szülészeti ellátásban sem, ahol szintén jellemző az érzékeny módosult tudatállapot, különösen akkor, ha valamilyen komplikáció adódik.
A szuggesztiók ereje
Az olyan módosult tudatállapotok, mint például egy súlyos betegség, különösen fogékonnyá teszi a pácienseket a szuggesztiók befogadására. A félelem, a kiszolgáltatottság, a fokozott érzelmi igénybevétel, a szokatlan, újszerű helyzetek, a megszokott vonatkoztatási keretek hiánya mind növelik a szuggesztióra való érzékenységet. A várandósságra ezek az érzelmi
állapotok és helyzetek különösen jellemzőek, nem mindegy tehát, milyen „magvakat” ültetnek el ilyenkor az édesanyákban az egészségügyben dolgozók. Míg már nagyon egyszerű kommunikációs elemek alkalmazása is növelheti a beavatkozások hatékonyságát, krízishelyzetekben a túlélés arányát, sőt csökkentheti a kórházban történt napok számát,
addig a negatív szuggesztiók jelentősen hátráltatják a gyógyulást, sőt egészségügyi problémákhoz is vezethetnek. Nem mindegy tehát, hogy az egészségügyi dolgozók a várandósság, a szülés lelki oldalát támogatva segítik a folyamatokat szavakkal és
gesztusokkal, vagy ítéletektől hemzsegő, negatív megjegyzésekkel akadályozzák anélkül, hogy egyáltalán tisztában lennének vele. A szuggesztió ugyanis gyakran nem szándékos, de mindenképpen önkéntelen hat a páciensekre. Egy szuggesztív üzenet lehet egy szó, hanglejtés, testtartás, egy kérdés, egy hosszabb csend is. Ma már egyre több civil kezdeményezés tűzte ki céljául a szakemberek kommunikációnak fejlesztését, hiszen a magyar egészségügyi képzésben nem kap nagy hangsúlyt a
kommunikációs oktatás. Pedig sokszor ezen is múlik a gyógyulás vagy egy szülés sikeressége.
Ilyen kezdeményezés például a SASOK, a Magyar Hipnózis Egyesület és a SOTE „Szuggesztiók Alkalmazása a Szomatikus Orvoslásban tanfolyama.
Nem a szülés, egy rossz mondat fáj a legjobban
„Abban a pillanatban, hogy egy anya beérkezik a kórházba, minden momentum, ami vele ott történik, olyan mélyre tud menni ebben a módosult tudatállapotban, hogy akár élete végéig is cipelheti. Nem kell nagy dolgokra gondolni, lehet ez egy mondat, egy fejcsóválás, egy feje fölött elhangzó diskurzus is” – mondja Kiss Verus egészségügyi szakújságíró, a Császárvonal kreatív vezetője, aki szerint a kommunikáció nem választható el a bánásmódtól. A Császárvonalhoz forduló édesanyák legalább 70 százalékának nem a császárral van problémája, hanem az egészségügyi dolgozók kommunikációjával. Hogy mennyire szuggesztív a kommunikáció, illetve hogy milyen fogékony egy anya ebben az állapotban, meghatározza azt is, milyen kimenetele lesz egy szülésnek. De a szülés, vajúdás, egyáltalán maga a várandósság is sokkal érzékenyebbé tesz minket a negatív (és egyébként a pozitív) szuggesztiókra.
„Ezt a módosult tudatállapotot sokszor »hisztinek«, »túlérzékenynek« titulálja a külvilág, holott ez egy teljesen normális, élettani állapot. Ehhez képest gyakori, hogy nem így viszonyulnak az édesanyához, leteremtik a várandósgondozás során, például hogy mennyit hízott, vagy miért nem vitte el a kiskönyvet magával. Később gyakoriak az olyan nem megerősítő mondatok, amelyek egyáltalán nem segítik egy élettani szülés lefolyását. Pedig a »jaj, nagy a baba feje, ez a csípő nagyon keskeny« típusú mondatokat le lehet cserélni asszertív, pozitív kommunikációra is. Mondhatják helyettük azt például, hogy »ugyan keskeny az édesanya csípője, de a baba koponyacsontjai csodálatosan alkalmazkodnak a szülőcsatornához, és megfelelő, vajúdást támogató pozíciókkal bátran meg fogja szülni a nagy babát is az édesanya« – mutat rá Vera, és hozzáteszi: Már a várandósgondozás maga is tele van megfélemlítésekkel, és bár a kismamák többsége a fájdalomtól fél a leginkább, amikor pedig megszült, s nem pozitív előjelű az élmény, kiderül, hogy nem is a fájdalom volt a legfőbb gondja, hanem sokszor inkább a kórházban tapasztalt bánásmód, a
magárahagyatottság, az információnélküliség, a sodródás, a negatív szuggesztiók.” Verus azt mondja, fontos leszögezni: nem a nő alkalmatlan a szülésre, hanem a közeg szubideális. Ha az édesanya elhiszi, hogy a fájásai nem produktívak, akkor tényleg nem
lesznek azok. „Fontos tudni, hogy a szülés elsősorban egy fejünkben zajló folyamat, éppen ezért a sikerességét és előrehaladását olyan érzékeny, nem tárgyi folyamatok is megzavarhatják, mint az, hogy állandóan kérdezgetik az anyát, beszélnek hozzá, fölkapcsolják a villanyt, átjáró a szülőszoba, óránként megvizsgálják, vagy nem kérnek engedélyt a vizsgálatokhoz. A negatív
mondatok, a türelmetlenség, siettetés sokszor vezethet császármetszéshez, az pedig, hogy a császármetszések aránya hazánkban jelenleg 40 százalék körül jár, nem arról árulkodik, hogy ennyien nem tudunk szülni, vagy elromlott a női test.” – emeli ki a Császárvonal vezetője.
Vera szerint problémát jelent az is, hogy a negatív szuggesztió miatt a nők többsége elhiszi, hogy ha a siettetett, negatív kommunikációs közegben nem sikerül szülnie, akkor egy támogatóbb helyzetben sem fog, pedig megfelelő környezetben, ahol „a nő nem érzi úgy, hogy egy oroszlán üldözi”, akár 70-80 százalékos is lehet a sikeres hüvelyi szülések aránya egy
császáros szülés után. Vera azt mondja, fontos leszögezni: nem a nő alkalmatlan a szülésre, hanem a közeg.
Egy orvos nem mondhatja meg, mit tenne az anya helyében „Másnak is volt három vetélése, „Mozoghatna, táplálkozhatna egészségesebben” – vetélései kapcsán számos fájdalmas és traumatizáló mondattal találkozott Sevcsik M. Anna
kommunikációs szakértő, a Babagenetika Egyesület alapítója, aki nyolc alkalommal volt várandós, végül öt kisbabának adott életet. Pontosan ismeri az érzést, milyen elveszíteni egy magzatot, milyen nehéz az, ha szülőként nem kapjuk meg a megfelelő támogatást, a kellő információt vagy az empátiát a környezetünktől. Végül a kegyetlen mondatok késztették arra, hogy lépjen, és megalapítsa a Babagenetika Egyesületet, hogy minden gyermeket tervező vagy váró megkaphassa azt a maximális empátiát és objektív tájékoztatást, amit megérdemel. Hisz abban, hogy mindennél fontosabb az ítélkezésmentesség, az önzetlen segítés és a pozitív példamutatás, ezért weboldalához olyan hiteles testi és lelki segítők csatlakoztak, akiknek az empatikusság, az ítélkezésmentesség és az objektív segítés a céljuk. „Olyan helyzetekkel találkozom többnyire, amikor az életről kell dönteni, vagy az élet maga már eldöntötte egy kisbaba sorsát. Ilyenkor hatalmas szerepe van annak, hogyan kommunikálnak velünk a szakemberek, hiszen ez befolyásolja azt is, hogy egy következő baba érkezhessen. Azt látom, hogy a szakembereknek sokkal erősebb kommunikációs oktatás kellene az egyetemen, és sokakban zsigerből nincs meg az empátia, aminek ilyenkor is alapnak kellene lennie. Minden homlokráncolásnak, sőt néha a hallgatásnak is nagy súlya és jelentősége van” – mondja Anna, hangsúlyozva, hogy az orvos nem mondhatja meg, mit tenne az anya helyében, csupán annyit tehet, hogy felvázolja a lehetőségeket. Ennek ellenére nem ritkák az olyan mondatok, mint például „ha maga az én lányom lenne, biztos, megszakíttatnám a terhességet” – idézi Anna. Vagy épp az ellenkezője: előfordult olyan is, hogy az orvosok életpárti videókkal bombázták az anyát, aki úgy döntött, egészségügyi okokból megszakíttatja a terhességet. „A mi feladatunk, hogy támogassuk az édesanyák döntését, hogy együtt menjünk velük az úton, és segítsünk abban, hogy a legjobbat megkapja” – teszi hozzá.
Anna szerint az orvosok sincsenek könnyű helyzetben, hiszen egy napjuk során szélsőséges helyzeteket, egymásnak ellentmondó hangulatokat tapasztalnak meg, az öröm után hirtelen egy fájdalmas esettel találkoznak, és ennek feldolgozásához semmiféle segítséget, szupervíziót nem kapnak ingyen. Sok esetben a tisztelet is hiányzik a páciens részéről, aki a Google-ben
már mindennek utána olvasott, ami szintén feszültséget teremthet orvos és páciens között. És gyakran az is előfordul, hogy nincs gond az orvos kommunikációjával, csak a pácienst akkora sokk érte, hogy félreértette az orvos szavait. „Ezért a páciensnek is segít, ha az orvos mindent részletesen leír, és ez az orvost is bebiztosítja, hiszen így kevésbé fogja a páciens az
eseményeket szenzitív módon magára vonatkoztatni, vagy a legrosszabbra gondolni” – emeli ki Anna.
Önmagamat csak én tudom képviselni
A patriarchális, egyenlőtlen viszonyokon alapuló ellátórendszer nincs felkészülve arra, hogy az édesanya betegjogaival tudatos, asszertíven kommunikáló valakiként érkezik akár a várandósgondozásra, akár a kórházba. Pedig fontos, hogy a kilenc hónap alatt az édesanyák lényévé váljon az önmagukért való kiállás. Vera szerint egy dúlának sem az a feladata, hogy
kiálljon az anyáért, hanem az, hogy segítse a kommunikáció gördülékenységét, kihangosítsa, amikor ő már nincs magamnál, vagy amikor valami zajlik a feje fölött, megpróbálja lefordítani egy egyszerű nyelvre, és az anyát ismerve segítse az egészségügy felé a
kommunikációt. „Sokszor elég az is, ha képesek vagyunk időt kérni, míg megfontolunk, átbeszélünk egy döntést. Nemet is lehet mondani, amennyiben az egészségügyi dolgozók tájékoztatták az édesanyát a beavatkozás előnyeiről, hátrányairól és szükségességéről is. Minden beavatkozást vissza lehet utasítani, amíg az anya vagy a baba egészségét nem
veszélyezteti” – mondja Vera.
A változáshoz pedig sokszor nem is kell sok. Anna szerint sokszor elég egy simogatás az együttérzés kimutatásaként. Vera hasonlóképp látja: „Amikor megkérdezzük az édesanyákat, milyen pozitívumot őriznek a szülésből, kivétel nélkül azt szokták mondani, hogy kaptak egy kedves gesztust. Az aneszteziológus simogatta a kezüket, megkérdezte, mi lesz a baba
neve, felajánlott egy meleg vizes párnát, amikor vacogott, volt 1-2 kedves szava, ami többet ér, mint még 1-2 ampulla fájdalomcsillapító, vagy kedvesen elterelte a figyelmét, hogy be tudja szúrni a gerincérzéstelenítést. Egyszerű, emberi dolgokról van szó.”
Azonban mindketten úgy látják, a rendszerszintű változáshoz viszont több kell. Ahogy Dr. Gutmann Orsolya szülész-nőgyógyász fogalmaz a Hegmesék című könyvben: „Egészen addig nem fog változni a rendszerbeli dolgozók kommunikációja, amíg az ő saját
traumagörgetegük nem lesz feloldva. Az ellátó személyzet sokszor a saját, feldolgozatlan traumatikus születésélményével, szeparációs emlékeivel végzi munkáját, de ez a mai szülőképes nőkre is igaz, akik nem bíznak a saját testükben a szülés folyamatában. Az az alapélményük, hogy a szülés egy veszélyes, borzalmas, túlélhető és félelmetes dolog, nem
csoda, hisz ezt hallják szüleiktől, nagyszüleiktől, és ez nincs felülírva, cáfolva semmilyen módon.”
Bánosi Eszter írása
2022 Élő Adás támogatásával készült