Az emberek gyakran kéretlen tanácsaikkal és véleményükkel hatalmas nyomást
tesznek a friss szülőkre, főleg az édesanyákra. Hogyan tudunk határt tartani a
külvilág felé, amikor mindenki jobban tudja, mint mi, vagy a legnagyobb
kritikusaink épp a saját rokonaink?
A gyermekvállalás rendkívül személyes élmény. Nem számít, mennyit olvastunk vagy
beszéltünk róla, igazán sose készülhetünk fel a szorongás, a félelem és a tiszta szeretet
hullámaira. Gyönyörű, de egyben ijesztő tapasztalat is, és rendkívül magányossá tehet, ha a
környezet nem kellően empatikus, együttérző és támogató. A való világban ugyanis sokan
mondják meg nekünk, hogy mit kell és mit nem kell tennünk, még akkor is, ha egyáltalán
nem ismerik a körülményeinket, vagy nem is kértünk tanácsot. A véletlenszerű emberektől az
utcán, a jó szándékú barátokig, rokonokig és idegenekig a Facebook szülői csoportjaiban,
valószínűleg rengeteg tippet kapunk a terhességről, a baba etetéséről, játékairól, orvosairól és
szokásairól. A sokszor egymásnak ellentmondó vélemények miatt óriási nyomást érezhetünk,
vajon tényleg helyesen cselekedünk-e. A sok tanács és információ között szinte lehetetlen
ráhangolódni arra, ami nekünk és a gyerekeinknek is fontos, meghallani azt a bizonyos „anyai
hangot”, amely nem egyről a kettőre alakul ki a gyerek születésével, hanem a tapasztalok
útján, a gyerekünkre való ráhangolódás és kötődés következtében éleződik ki.
Ha valaha is vásároltál együtt a kisbabáddal, biztos te is tapasztaltad: az emberek azt hiszik,
hogy a baba köztulajdon. Idegenek mennek oda hozzád, megérintik a babádat, mindenféle
kínos kérdést tesznek fel, és azt is feltételezik, hogy szeretnél kéretlen tanácsokat kapni a
gyermekneveléssel kapcsolatban. A legtöbb ilyen ember jó szándékú, de ez nem változtat azon
a tényen, hogy az ilyen típusú találkozások invazívnak tűnhetnek. Neked és babádnak is
jogotok van a személyes térhez és a magánélethez, ha nyilvános helyen tartózkodtok. Érthető,
hogy szeretnél néhány egyszerű határt érvényesíteni azokkal az emberekkel szemben, akikkel
találkozol, de nem akarsz goromba lenni. Ez a dilemma még bonyolultabbá válik, ha a
teredbe betörő emberek nem idegenek, hanem a saját családod és barátaid…
A „mérgező anyós” jelenség
A beavatkozó és védelmező anyós ősrégi sztereotípia, aminek kutatók szerint
evolúciós okai is vannak. Az Evolutionary Psychological Science folyóiratban megjelent
tanulmány szerint a férfiak és a nők is több konfliktusról számoltak be anyósaikkal (44%),
mint saját anyjukkal (39%). A házastársak és anyósaik közötti konfliktusok többsége az
anyagi források és a gyermekgondozás körül forgott. A kutatók azt sugallták, hogy ezeket a
konfliktusokat „genetikai konfliktusok befolyásolhatják”, mivel minden ember „tudatlanul a
genetikai rokonának érdekében cselekszik”, nem pedig az egyén legjobb érdeke szerint.
Magyarán, ha a házaspárok között vita van a gyereknevelési és anyagi kérdésekben, az anyós
egyértelműen vér szerinti rokona mellé áll a legtöbb esetben. A kutatók szerint ez az
ellenségeskedés valószínűleg annak is köszönhető, hogy „nem választják az egymás közötti
kapcsolatokat”, hanem családi kötelékekbe kényszerülnek. Ez az ellenséges viszony a
kutatások szerint is gyakrabban fordul elő anya és menye között.
Dr. Terri Apter, a Cambridge-i Egyetem pszichológusa „Mit akarsz tőlem?” című könyvében a
feleségek és az anyósok közötti zord kapcsolatokra összpontosított. „A konfliktus gyakran
abból a feltételezésből fakad, hogy mindegyik kritizálja vagy aláássa a másik nőt. Az anyós és
a feleség is azért küzd, hogy ugyanazt a pozíciót érje el a családban – az elsődleges nő
pozícióját. Mindegyik megpróbálja megalapozni vagy megvédeni státuszát. Mindegyik
fenyegetve érzi magát a másiktól” – írja.
Egy 2015-ös tanulmány szerint nem meglepő módon a személyes támadások és a fennhéjázó,
irányító magatartás megnyilvánulása a fő okai ennek a rossz kapcsolatnak. A legtöbb feleség
úgy érezte, hogy az anyósaikkal való kapcsolatukban a túlzott szerepvállalás volt a legnagyobb
probléma.
Féltjük a szabadságunkat
Tény, hogy nehezen viseljük a kéretlen tanácsokat idegenektől vagy a saját rokonainktól, de
az kérdés, miért nem tudjuk ezeket csak úgy a fülünk mellett elengedni. Miért nem fogadjuk
úgy, mint a másik ember őszinte aggodalmát és segíteni akarását? Annak, hogy mások
kéretlen tanácsaira, határsértéseire felkapottan válaszolunk vagy kritikának, a bizalmatlanság
jelének, saját egyedi céljaink és prioritásaink kikezdésének tartjuk, szintén evolúciós okai
vannak. Hogy ilyen rosszul érint minket a kéretlen tanács, annak oka a saját szabadságunk
védelmére irányuló vágyunkból ered. Evolúciós okokból mi, emberek természetesen vágyunk
a szabadságra, ezért ellenállunk mások irányításának. Tesszük ezt életkorunktól függetlenül,
és függetlenül attól, hogy ki akar minket kontrollálni. A házas emberek ellenállnak a
házastársuk irányításának; az idősek ellenállnak a középkorú gyermekeik ellenőrzésének;
minden korú gyermek ellenáll a szülei kontrollálásának. És természetesen a diákok is
ellenállnak a tanáraik irányításának.
A szeretteinktől kapott kéretlen tanácsok különösen fenyegetőek lehetnek, mert
erős vágyunk van arra, hogy ezeknek a személyeknek a kedvében járjunk. Nehéz
figyelmen kívül hagyni a szeretteink tanácsait, mert implicit attól tartunk, hogy ennek be nem
tartása a szeretet vagy a tisztelet hiányát jelzi. Ugyanakkor nem akarjuk követni a tanácsokat,
mert meg akarjuk őrizni autonómiánkat. De leginkább azért nem akarjuk követni egy
szeretett ember tanácsát, mert minden alkalommal, amikor így teszünk, úgy érezzük, hogy ez
egy lépés afelé, hogy az egyenlők közötti viszony kiegyensúlyozatlanná váljon. A megfeleléssel
jelezhetjük jövőbeli hajlandóságunkat, hogy alárendeljük magunkat a másik akaratának.
„Igen, kedvesem, te sokkal okosabb és tájékozottabb vagy nálam, úgyhogy mindig azt
teszem, amit mondasz.” Úgy tűnik, hogy minden megfelelési aktus megfeszíti a képzeletbeli
hurkot, amelyet a másik a nyakunkban tart. A megfelelés (szeretetünk kimutatása) és
a be nem tartás (szabadságunk érvényesítése) közötti konfliktus frusztrációt
okoz, a frusztráció pedig haraghoz vezet. Így nagyobb haragot érzünk, amikor egy
szerettünk azt mondja nekünk, ne így neveljük a gyerekünket, mint amikor egy tökéletesen
idegen ad nekünk ilyen tanácsokat.
Néhány forgatókönyv és megoldás
Akkor mégis hogyan tudjuk udvariasan meghatározni személyes határainkat anélkül, hogy
elidegenednénk mindenkitől, akivel kapcsolatba kerülünk? Íme egy konfliktusmentes
útmutató, amely segít eligazodni azokban a kínos, szociális interakciókban, amelyek
gyerekünk kapcsán merülnek fel.
„Hideg van, a babának több ruhát kellene viselnie”
Forgatókönyv: Egy nő a kávézóban megállít a babád miatt. „Ó, de hideg van itt – mondja. –
Adni kellene rá sapkát/zoknit/kabátot!"
Stratégia: Egész nap vitatkozhatnánk vele, hogy kint 70 fok van, és a baba jól van, de mi
értelme? Nyugtassuk meg, hogy minket is foglalkoztat a dolog (még akkor is, ha valójában
nincs semmi extra a pelenkázó táskában, mert soha nem fogja tudni úgyse az igazat).
A válaszod: „Jelenleg jól van, de van egy plusz sapkám/pár zokni/kabát a pelenkázó
táskámban, ha fázni kezdene.”
„Szoptatnod kellene inkább”
Forgatókönyv: Miközben előkészíted a cumisüveget egy rögtönzött etetésre a parkban, egy
idegen közli veled, hogy „a tej aranyat ér”, és a tápszer rossz a babának.
Stratégia: Könnyű vitába esni valakivel a szoptatás kontra cumisüveg témában, még akkor
is, ha semmi köze hozzá. Nem tartozol neki magyarázattal. Maradj higgadt (még ha füstölögsz
is jogosan), és válaszolj egy magabiztos kijelentéssel.
A válaszod: „A tápszeres táplálás mellett döntöttünk, és az orvosa azt mondja, hogy
teljesen egészséges”. Vagy: „Azt tesszük, ami a legjobb a családunknak.”
Végül fontos azt is megtanulnunk, hogy mi se sértsük meg mások határait és adjunk kéretlen
tanácsokat. Ha valaki elmondja nekünk a helyzetét friss anyaként, lehet, csak arra vágyik,
hogy meghallgassuk. Az emberek döntéseket hoznak, és ez rendben van még akkor is, ha azok
nem optimálisak, vagy mi másképp döntöttünk volna. Győződjünk meg róla, hogy valóban
kíváncsi-e a véleményünkre. Nektek mik a leggyakoribb forgatókönyvek, és milyen stratégia
működött?
Bánosi Eszter írása
2022 Élő Adás támogatásával készült