Út. Úton lenni. Betegút. Anyaságom útja. Anyautam.
Vasárnap a férjem elvitte a fiúkat mamázni így én semmit sem csináltam! A reggeli kávé után megfogtam az aktuális könyvet amit olvasok és egyik oldalamról a másikra fordulva olvastam-olvastam-olvastam. Néha eszembe jutott, hogy össze kellene pakolni, elmosogatni de nem vitt rá a lélek 🙈
A könyv nekem arról szólt, hogy hogyan alakul egy csoport gyerek útja, sorsa 5-6 éves koruktól 30 pár éves korukig. A főhős szépen emlékezett vissza fontos eseményekre, vizsgálta magát, a tetteit, fejlődött és alakult az úton. Ápoló vált belőle. Azonosulni tudtam a nehézségeivel, tehetetlenségével, fájó érzéseivel, sikereivel.
Úton volt végig. Az érdekes az volt, hogy általában komor, szürke, nyirkos időben utazott. Alig volt napsütés és derű. A könyv vége is szomorú, szívfacsaró.
De hogyan jön ez az én utamhoz?
Szeretem elemezni az érzéseimet, a mások által gyakorolt hatást, mit és miért váltanak ki belőlem.
Milyen hosszú utat teszek meg amíg azt tudom mondani, hogy ideális az aktuális állapot? Nem tudom, lesz egyszer ideális?
Már el tudom fogadni a hibáim és meg tudom húzni a határaim. Már látom, hogy hol van szükségem támogatásra, hogy nem kell mindent egyedül megoldanom, nem kell hibáztatnom magam mások frusztráltságáért és viselkedéséért.
Már jó magammal lenni, már nem akarok más lenni, már nem akarok magam elől elmenni. Merem vállalni a keserűséget, kudarcot, dühöt, vissza tudom forgatni őket, erőt tudok kovácsolni belőlük.
Már nem vagyok olyan mint egy tomboló tűz aki mindent feléget, akinek a lángja a magasba szökik, messziről látszik és félelmetes gyorsasággal terjed. Inkább parázs vagyok, konstans, izzó, aki engedi, hogy mellé üljenek, aki melengeti a lelked és nem fenyeget veszéllyel. Aki szépen lassan teszi a dolgát, nem éget meg, nem fenyeget veszéllyel.
Aki szépen teszi a dolgát.