De kanyarodjak vissza saját pályára, miért nem tud valaki jól kapcsolódni, miért érez haragot, dühöt? Ki felé érzi ezt? A gyerekre mert miatta megváltozott az élete vagy maga felé amiért nem teljesít jól? Nem tud megfelelni, de az is a gyerek miatt van….aztán a bűntudat, hogy a gyereket akarta, tudni kellett volna, fel kellett volna készülni és el kell fogant, hogy mostmár anya és ennyi. Mos, pelenkáz, etet, nemalszik. Nincsen tuti recept semmire, jó tanács viszont sok ami mindig csak annál működik aki adja. Van viszont önismeret. X év belső munka után írom, hogy én különbséget szeretnék tenni az önismeret és a saját magunkba vetett hiedelemrendszer között. Az elvárások között. Kitől mit várunk, egyáltalán maguktól mit várunk, mit hiszünk, hogy a környezetünk mit vár el tőlünk? Merünk kérdezni és az emberek őszintén, nem kegyesen hazudva meg merik mondani? Elfogadunk és elfogadtatunk? Ismerjük a legrosszabb énünket amit a nem alvás, megváltozott hormonok, feszültség hoz elő belőlünk? Szembe tudunk nézni a félel miénkkel vagy elsöpörjük őket azzal, hogy ahhh mi ez nekem? Simán menni fog! Persze, azért mert „normál” körülmények között ment semmit nem jelent. Sétálni a kertben könnyű és a Holdon???? Szeretve vagyunk és szeretünk-e tisztán? Szeretjük-e magunkat? Vagy csak elfogadjuk azt ahogy működünk, kinézünk vagy ott él belül az a kislány akit csúfoltak a suliban mert duci volt? Aki ruhák mögé rejtette a szégyenét mert nem sovány, aki próbált mindenkinek megfelelni, hogy elfogadják, hogy figyelmet kapjon, szeressék? Tudod-e szeretni azt a kislányt aki most anya lett és ezzel együtt ismét gyerek aki nem kompetens, akinek mindenki megmond mindent, akit ellátnak tanácsokkal, aki nem mer kérdezni mert nem érzi biztonságban magát? Aki hirtelen egyedelmaradt saját magával is. Aki fél az ismeretlentől hiába mondják sokan, hogy tudja mit vállalt! Honnan tudná??? Sosem volt anya azelőtt…