Kinek hazudunk?

Kinek hazudunk?

Emlékszem amikor kicsi voltam, minden bizonnyal általános iskolás mert akkor az apai nagyanyám még beszélt velem ( később már azért nem mert nem tudta elviselni, hogy elsőszülöttként lány vagyok ). Egy nyári napon náluk voltam és ők ketten a papával egy  szekrényt vittek egyik szobából a másikba a tornácon keresztül. A szekrény nagy volt ( vagy csak nagynak láttam mert kicsi voltam ) az ajtók pedig szűkek. Hangosan veszekedtek, hogy ki hol fogja a bútort és merre menjen, én pedig elsírtam magam. Tisztán emlékszem, hogy féltem és bizonytalan voltam, nem bírtam a kiabálást. Ekkor a nagyanyám rám kiabált, hogy miért sírom el magam, szipogva mondtam, hogy félek, ne veszekedjenek. Hazazavart. – Menj haza vagy maradj csendben! Nem mertem hazamenni mert féltem, nem tudom, hogy mitől. Amikor kiabált erősnek tűnt, erős hangja volt. Nagy és erős.

Ő ettől volt erős nő. Ő ilyen mintát hozott.

Ha féltem, ha kétségbe voltam esve én is kiabáltam vagy sírtam vagy a kettő egyszerre. Ha erősnek akartam tűnni felemeltem a hangom.

Aztán az évek alatt a mintáim amit otthonról hoztam, legyen az a nagyanyám vagy az anyai mintáim szépen elrakódtak. Ha rossz voltam és megfenyegettek, ha valamit nem jól csináltam, szófogadatlan voltam és a kezemre csaptak, a feledésbe merültek. Nem foglalkoztam velük. Azért sem mert fájt. Fájt az is ha verbálisan vagy fizikálisan bűntettek. De máshogy nem tudtam „túlélni” mint legalizáltam a bántást. Normális volt, ahogy a nem megfelelő viselkedésemre reagáltak.

Sok-sok év múlva jött a saját anyaságom. Az összes értékemet a munkám határozta meg, hiszen ott voltam biztonságban, ott voltam jó. De erről írtam korábban, hogy milyen gyászfolyamaton mentem keresztül.

Az anyaság egy baromi nehéz dolog nekem. Van egy mintám amit hozok, ami tele van szép és jó dolgokkal, a gondoskodás, az amikor nyaranta már reggel 8-kor tele volt a felfújt medence melegvízzel, hogy egész nap tudjunk fürödni, a közös reggelik, a minden reggel meleg zsemle, a sok kézzel rajzolt színező, a nevetések, a sok mese, dal és vers amiket anyutól hallottunk.

Vannak viszont olyan dolgok amire még mindig a gyerek Dalma reagál, ilyen a félelem, a bizonytalanság, a tanácstalanság, a kétségbeesés. Hogyan reagálok rá anyaságomban? Úgy ahogy anno nagyanyám is tette, kiabálok. Az első fiam születése után rögtön jött a bizonytalanság ( annak ellenére, hogy olvastam, azt gondoltam felkészültem a gyerekgondozásból ), félelem. Traumatikus szülés, amikor a gyerekágyon elviszik a babát hosszú órákra, amikor éjjel amikor aludtam kivitték hallásvizsgálatra és amikor felébredtem nincs meg a fiam, amikor anyósom kiveszi a síró gyereket a kezemből, dugja a cumit a szájába mert 3 óránként kell szoptatni, anyukám kérdései, hogy nem fullad-e meg a hurciban, mikor és mivel táplálom hozzá…és sorolhatnám. De ők is jót akartak, mintát hoztak.

A fáradtság, a bizonytalanság, a kevés támogatás, a belső feszültség, a napközbeni egyedüllét…hogyan védtem meg a belső gyerekem? Kiabáltam. Nem azért mert jólesett, hanem azért mert nem volt jobb megoldókulcsom, kétségbe voltam esve.

Aztán később amikor nem fogadtak szót, amikor nem úgy történtek a dolgok ahogy akartam akkor is kiabáltam. A gyerekek azokat a gombokat nyomogatták amiket én is nyomogattam a szüleimnél. Meg kellett védenem magam és azt tanultam, hogy a kiabálás mutatja az erőt.

Persze a társadalom is tanítja az anyaságot, miszerint az anya türelmes, mindig, minden körülmények között támogatóan fordul a gyerekei felé, sem verbálisan, sem fizikálisan nem bántalmazza a gyerekét. Ne mutasd, hogy nem vagy jól, ha kérdezik hogy vagy, ne panaszkodj, majd túlleszel rajta, majd elmúlik. Csak nem mindegy hogyan?!

Azt tanultam, hogy az ölelés a gyengédség, gyengeség jele. Amikor sírva kérte a gyerekem egy veszekedés közben, hogy öleljem meg, nem tudtam mert azt éreztem, hogy gyenge vagyok. Nem lehetek gyenge, hiszen anya vagyok. Anya vagyok akkor is amikor dolgozok, amikor kolléga vagyok, amikor vezető vagyok, amikor feleség vagyok. És nem lehetek gyenge, mert egy nő ne legyen gyenge!

Bántottam a gyerekem? Igen. Fizikálisan amikor kilátástalanságomban meghúztam a fülét vagy kiabáltam vele, vagy fenyegettem, hogy kiteszem az erkélyre, vagy azt mondtam neki, hogy annyira mérges vagyok rá, hogy legszívesebben kilőném az űrbe.

Bántalmaztam a gyerekem? Nem. Sosem azért „kaptak ki” mert ahhoz volt kedvem, mert örömöm leltem benne! Nem napi szinten, rendszeresen fegyelmeztem őket kiabálással vagy fizikálisan.

Van-e mentségem a bántásra? Nincs.

Hibáztam? Igen.

Felismertem a rossz mintáimat? Igen.

Teszek ellene, hogy jobb ember és anya legyek? Igen.

Szeretem a gyerekeimet? Igen.

Hibázok most is? Igen

Én vagyok a felnőtt? Igen.

Megfelelő az érzelemszabályozásom? Nem.

Teszek érte, hogy jobb legyen? Igen.

Megbeszélem a gyerekeimmel ha nem megfelelő volt a viselkedésem? Igen.

Arra tanítom őket, hogy szabad sírni, szabad hibázni és megbocsájtani? Igen.

Hazudok az anyaságomról magamnak vagy másnak? Nem.

Te hazudsz magadnak?

Szeretettel, Dalma