Valami nem vonzó és szerethetőnek sem mondható

Az elmúlt hetekben egyre jobban figyelem magam és a gyerekeim viselkedése által kiváltott reakciókat.

Ezért jutottam oda, hogy nem is tudom magam jól szeretni. Figyelem a mintáimat, összeszorítom a fogam amikor a nagyfiambam 5,5 éves, magam ismerem fel. Az én kislány énem.

Van az amikor olyat ismerek meg magamról a gyerekeim nevelése közben ami kicsit sem vonzó és szeretetre méltónak sem mondható. És már kezdem megérteni, hogy sok anya/apa miért lesz az alkohol közeli barátja. Mit szeretne a gyermekem? Egy elfogadó, szerető és támogató családi légkört ahol apa és anya önazonos és önmagával is jóban van, jelen van. De én nem ilyen vagyok! Figyeltem magam, ahogy megölelem, ahogy bánok vele amikor fáradt és “hisztis”, mi mindent várok el tőle, meddig engedem és mennyit korlátozom, honnan akarom irányítani, mit és kinek akarok bizonyítani általa? Engedem-e őket kibontakozni vagy elnyomom, magamat helyezve előre mint “jó anya”?! Engedem-e, hogy bizonyítson vagy “ugye megmondtam”? Megvígasztalom-e vagy elküldöm, hogy ha befejezted a hisztit akkor visszajöhetsz?! Elérhető vagyok neki vagy csak ott vagyok? Szeretem-e igazán vagy csak benne akarom látni azt, hogy engem szeretnek? Hogy fontos vagyok valahol? Hagyom-e ragyogni a saját kis csillagát, engedem-e neki, hogy kiskifliben, hozzám simulva aludjon? Bántom-e szavakkal?

Pár hete történt az eset, hogy rossz napunk volt. Több nehézség adódott a munkában, a férjem későn ért haza, a fiúk is nyűgösek voltak, nehezen ment az esti fürdés-alvás rutin. Én a kicsit altattam a nagyszobában, a többiek egymás tűréshatárát feszegették az ajtó másik oldalán. Mikor már harmadjára ébresztették fel a visítással Benőt, elgurult a gyógyszerem, kirontottam a szobából és lezavartam őket a nappaliba pakolni. Persze ekkor hirtelen álmosak lettek de nagyon mérges voltam, kiabáltam, fenyegetőztem, hogy a fekete zsákba teszem a játékokat…. A nagy már sírva kérte, hogy mehessen aludni de majd felrobbantam a dühtől és amikor fel akart szaladni az emeletre a fülénél foga visszavittem a nappaliba. Ekkor kérte, hogy pusziljam meg, nem tudtam, mondtam, hogy először pakoljon össze…. Ment a sírás, csapkolódás tovább, az agyammal tudtam, hogy le kell guggoljak hozzá és megölelni, megpuszilni de nem tudtam, feszített a tehetetlenség, a düh magammal szemben. Ekkor Oli ennyit mondott majdnem zokogva: én csak azt szeretném ha megölelnél, ha hozzád bújhatnék! A szíves facsarodott bele, saját magammal álltam szemben de meg kellett erőszakoljam magam, hogy odamenjek és magamhoz szorítsam. Megsemmisültem, szétestem és szégyelltem magam, hogy nem tudom feltétel nélkül szeretni a gyerekem, hogy elvárásaim vannak vele szemben, hogy azt akarom, hogy legyen valamilyen, viselkedjen valahogy, hogy ne mutasson tükröt nekem! Folyamatosan ismerem meg magamban azokat az erőket, érzéseket, mintákat amik kicsit sem szerethetőek. Folyamatosan engedem, hogy átmenjenek rajtam az elvárások, engedem ki őket egy képzeletbeli szelepen. Van ami kicsit sem szerethető, sokszor csodálom amiért a férjem még nem ábrándult ki belőlem!

Ti hogy vagytok ezzel?

Szeretettel, Dalma