„Csak” egy Anya?

Csak egy anya?

Egy nőtől, aki éppen a jogosítványát akarta megújítani a megyei hivatalban a hivatalnok hölgy megkérdezte, hogy mi a foglalkozása. A nő hezitált, nem igazán tudta, hogyan határozza meg a munkáját.

– Úgy értem – magyarázta a hivatalnok. – Van munkája, vagy csak… – Persze, hogy van munkám – csattant fel a nő. – Anya vagyok. – Az anyaság nem számít foglalkozásnak, a háztartásbeli a megfelelő szó – hangsúlyozta a hivatalnok.

Egészen addig a napig nem is jutott eszembe a történet, amíg egyszer csak ugyanebbe a szituációba nem kerültem a polgármesteri hivatalban. A hivatalnok láthatóan egy karrierista hölgy volt, kiegyensúlyozott, hatékony és megszállottja az olyan fontosnak hangzó címeknek, mint: „Hivatali Vallató” vagy „Városi Nyilvántartó”.

– Mi a foglalkozása? – kérdezte. Mi késztetett rá, hogy ezt válaszoljam, nem tudom, csak kibuktak belőlem a szavak. – Tudományos munkatárs vagyok a gyermekfejlődés és emberi kapcsolatok területén. A hivatalnok megdermedt, a golyóstoll megállt a kezében és úgy nézett rám, mint aki rosszul hall. Megismételtem lassan, kihangsúlyozva a fontos szavakat. Majd csodálattal néztem, amint a kijelentésemet fekete nyomtatott betűkkel a hivatalos nyomtatványra írta.

– Megkérdezhetem – kezdte a hivatalnok érdeklődéssel. – Pontosan mit csinál ezen a területen?” Hűvösen, minden izgatottság nélkül a hangomban, hallottam magam válaszolni: – Továbbképző kutatómunkát végzek, laboratóriumban és terepen. (Általában úgy mondom a házban és a házon kívül). A főnökömnek dolgozom (az Úrnak elsősorban, aztán az egész családnak), szereztem már négy elismerést (gyerekek). Természetesen ez a munka az egyik legelhivatottabb a földön, (akar valaki ellentmondani?) és gyakran napi 14 órát dolgozom (a 24 közelebb áll a valósághoz). De a munkám több kihívást tartogat, mint a legtöbb átlagos karrier és az elismerés sokkal kielégítőbb, mint pusztán a pénz. A hivatalnok egyre növekvő elismeréssel töltötte ki a nyomtatványomat, felállt és személyesen kísért az ajtóhoz.

Amint ráhajtottam a kocsifelhajtónkra, a csodálatos új karrieremben elmerülve, szaladtak elém a laborasszisztenseim: 13, 7 és 3 évesek. Az emeletről hallottam a gyermekfejlődési programunk új kísérleti modelljét (6 hónapos kisbabánkat), amint egy új hangmintát tesztelt. Úgy éreztem, csapást mértem a bürokráciára! Úgy tűntem fel előttük, mint aki sokkal előkelőbb és nélkülözhetetlenebb az emberiség számára, mint „csak egy másik Anya”.”

Vendégírás