Hol kezdődök én?

Egy vasárnapi aktualitással kapcsolatban szerettem volna írni de közben egy ismerősömmel beszélgetve jött egy másik gondolat. Hol kezdődök én? Már nem tudom, hogy mikor vagyok igazán beteg mert akkor is tünetelek ha túlvállalom magam, ha sok a jóból. De a pihenés szót nem tudom értelmezni egy ideje. Amikor még depressziós voltam és azt tanácsolták, hogy pihenjek 2 pici gyerek mellett, üvölteni tudtam volna, hogy MI???? HOGY OLDJAM MEG? Amikor migrénem volt akkor a gyerekek kevesebbet ugráltak rajtam. Néha úgy képzelem el magam mint a sárgarépa amit főzök szépen lassan a többi zöldséggel, puhulok, pépesedem és amikor a mixerbe kerülök, hogy mártás legyen belőlem akkor BUMM! robbanás és mindent beterítek, minden sárga lesz. Majd ami marad utánam az megy a lefolyóba. De hol kezdődök én? Van olyan, hogy én? Él még az az én? Vagy csak az a sok szerep? Tudom, sokat “vekengek” ezen és el kellene fogadni, hogy nincs már az a Dalma aki az Anya előtt volt. Most van Anya. Borzalmas volt – számomra- hogy első fiam megszületése után a kórházba Anyának szólítottak. Nem is figyeltem, 6-an voltunk egy kórteremben, biztos máshoz szóltak. Megszüntem. A múlt héten úgy éreztem, hogy elegem van a sok teherből amit magamra veszek, legszívesebben elmennék öreg barátom, Ben Nevis csúcsára és elásnám magam a hóba egy hétre. Persze hó sincs. Miért is lenne amikor épp el akarom ásni magam benne…. Ez hiányzik sokszor, egyedül lenni magammal, ölelni a belső gyermeket, simogatni a selymes haját, megpuszilni amikor szomorú és átölelni jó szorosan amikor kéri. Depresszióm valamelyik szakaszában éreztem, hogy ez a kislány mindig sírt. Elbújt egy olyan helyre amit magam sem ismertem. Szipogott, néha kért, hogy hagyjam abba saját magam bántását a gondolataimmal, de nem engedtem neki! Igenis nekem volt igazam, hogy szar vagyok, semmirevaló, totálisan alkalmatlan az anya szerepre! Villogott a tekintetem ha a gyerekorvos anyának szólított! Mérges voltam a szóra mert szorongást adott nekem! Mérges voltam a bennem lévő gyerekre amiért ő is csak sírni tud és kérni, hogy pihenjek! De miért csak sírás és kérés? Én mikor kérhetek? Nekem ki segít anélkül, hogy megjegyzéseket tenne? Miért nincs csend? Csak ‘had lehessek egy hóba ásott lyukba egy kicsit ahol látom a leheletem. Az egyetlen meleg és lágy dolog ami belőlem egy ideje kijön. Ami melegíti a környezetem, ami azt jelzi, hogy még élek. Élek és nem csak funkcionálok. Csak had pihenjek. A lelkem. Csak had gyűjtsön erőt arra, hogy megkeresse a belső gyermekem és azt tudja mondani, hogy szeretlek! Jól csinálod! Szép vagy, de mosdd meg a hajad! Nektek mit mond a belső gyermeketek? És te mit mondanál neki?

Szeretettel, Dalma