Kedves Édesanya!

Ma november 17. van. A Koraszülöttek Világnapja. A mindenféle világnapok közül ez az egyik legnehezebb és valahogy nem is jó az elnevezés. Hol van ebben a koraszülő anya? Hol vagy ebben Te, akinek ezt a levelet írom? Nem, nem ismeretlenül. Láttalak abban a pillanatban amikor elsőként bevillant valahol a gondolataid mögött, hogy elindulhat a szülés, pedig még egyáltalán nincs itt az ideje. Láttalak akkor is, amikor ez éles, fájdalmas és elmondhatatlanul ijesztő valósággá vált. Láttam a rémületet a szemedben és éreztem a mardosó félelmet a szívedben. Azt is tudom, hogy milyen hallgatni a fémes csendet, amikor valakinek fel kéne sírni, de csak a halk pattogó utasítások, cipők gyors kopogása és az inkubátor kerekeinek csikorgása töri meg a némaságot. Ha szerencséd volt, akkor egy pillanatra megnézhetted, de nem hitted el, hogy ez a Te kisbabád. A Te kisbabád rózsaszín, szép kerek pofija van és kapálódzik a kis kezeivel, téged keresve. Ez a lila, hámló bőrű, petyhüdten lógó emberke valami tévedés lehet….

Akkor is láttalak, amikor minden fizikai és lelki erődet összeszedve ott álltál az inkubátor mellett és folytak a könnyeid. Mégis Ő az, mégis Ő a Te kisbabád. És milyen elképesztően gyönyörű! A vonásai élesek, bár arcocskája alig látszik ki a legkisebb sapka alól, mindenféle csövek lógnak belőle, a pelenka a hónaljáig ér, csipognak a gépek, amik segítik Őt lélegezni, de él! Apró, de mindene megvan. Odajött az orvos, valamit mondott, de Te csak azt kérdezted, azért jól van ugye? A doktornő megsimogatta a karod és elköszönt. Pár nap múlva Te hazamentél. Végigzokogtad a hazafelé vezető utat. Nem , ezt nem lehetett kibírni, hogy Ő ott maradt. Tudtad, hogy most ott számára a legjobb, hogy szakszerűen ellátják, értetted pontosan az eszeddel, de a szíved darabokra törött. Hetekig naponta kétszer mentél hozzá, vitted a lefejt tejet, aminek minden cseppjéért keményen megküzdöttél. Láttalak, amikor először megérinthetted, aztán amikor először kivehetted és a mellkasodra tették. Olyan melegség öntötte el a szívedet, amit még soha előtte nem éreztél. Persze, akkor is sírtál. Tulajdonképpen azokban a hetekben annyit sírtál, mint soha előtte egész életedben… Azért írok Neked, hogy tudd, nem vagy egyedül. Sokan tudjuk, hogy milyen nehézségekkel kellett megküzdened, támogatunk és segítünk! Gyakran nem azt kapod az egészségügyben, amit a legjobban szeretnél. Előfordul, hogy több veszteségélményben, traumákban is részed volt, mire idáig eljutottál. Remélem már jól vagytok! Ha mégsem, kérj, keress segítséget, nem kell egyedül küzdened. Szeretettel ölellek ezen a világnapon, ami Te napod is!