A koraszülés, koraszülöttség állapotai, következményei/A traumától az elfogadásig

A koraszülés krízise, a szülést követő időszak nehézségei, nehéz pszichés terhet jelentenek a
családnak, az édesanyának. Az első időszakot a gyermek életéért való aggódás jellemzi.
Akinek sérült gyermeke születik, vagy később azzá válik, traumaként éli meg ezt a tényt. A
traumát, mint jelenséget a helyzet elkerülhetetlensége adja és az, hogy az új helyzet
elfogadásához nincs megküzdési stratégia, nincs pszichés eszköz a feldolgozásra. A trauma

feldolgozás szakaszai hasonlóak a gyászfeldolgozás szakaszaihoz (Borbély, 2012). A
veszteség és gyász speciális formája, amikor fogyatékos gyermek születik, vagy amikor
kiderül az eltérő fejlődés. A gondolat kiindulópontja a Kübler-Ross (1988 idézi Kálmán-
Könczei, 2002) által megfogalmazott gyászfolyamat, amelyet a veszteséggel szembesülőknek
végig kell élniük. Ennek állomásai: 1. elutasítás, 2. harag, 3. alkudozás, 4. depresszió, 5.
elfogadás. Sérült gyermek születésekor az ép gyermek gyásza zajlik.
Ha szülők nem tudnak túljutni a gyászmunkán, nem jutnak el a konstruktív elfogadásig, a
gyermek fejlesztése sérülhet. Több szerző is foglakozott a gyászfolyamat fázisainak
felsorolásával. Hardman et al. (1996, idézi Radványi, 2013) a gyászfolyamatot kifejezetten a
fogyatékosság elfogadásának aspektusából vizsgálta. Táblázatában a szülői elfogadás szintjei
és a szülői reakciók mellett a megsegítés lehetőségeit is felsorolja:

A fogyatékosság feldolgozásának szintjei Hardmann- Drew-Egan, (1996) (Radványi, 2013:73)

A súlyos fejlődési deficit elfogadásának, feldolgozásának folyamata nehezített, tele van
hullámokkal. Nem, vagy nehezen következik el a belenyugvás fázisa. A várt és elképzelt
gyermek helyett megszületett valaki, akire nem számítottak. Nincs látható tárgyi vagy
személyi veszteség, „nem illik” sírni – hiszen él a gyermek. A környezet gyakran mondja az

anyának „ne sírj, hiszen él a gyermeked” – ezzel gátolva a természetes gyászfolyamatot. Egy
halálesetnél vannak kialakult rítusok, ezek segítenek a gyászfolyamatban, itt ilyenek
nincsenek. Egy gyermek elvesztése átélhető fájdalom a környezet számára, ez itt nem
lehetséges. A családban az újszülött megérkezése krízishelyzetet okozhat, ez fogyatékos
gyermek esetén paranormatív krízis, sokkoló hatású és traumatizáltsággal jár együtt. A
közvetlen környezet, a tágabb család tagjai számára is nehéz, sémák nélküli ez a helyzet,
melyben nem tudnak jól segíteni (Radványi, 2013).
A megnyugvás alapja az elfogadás, el kell tudni fogadni a sérültség tényét, a lehetséges
okokat. Noland (1970, idézi Kálmán, 1997) kétféleképpen közelíti meg ezt a folyamatot. A
gyanakvás szakaszában jelenik meg a tagadás, amikor a szülő nem hajlandó elismerni az
atipikus jeleket. A probléma felismerése, de a megfelelő lépések hárítása, amikor
reménykedik a javulásban, de szorongása elbizonytalanítja. Végül a probléma felismerése, a
szükséges lépések megtétele. Ebben a szakaszban képes nevén nevezni a bajt. Felismeri a
fejlesztés fontosságát, feltérképezi a lehetőségeket. A gyanakvás szakaszán túl, amikor a
szakember közli a szülővel a véleményét, jellemző szülői reakció az elutasítás. Elutasítja a
vizsgálatok eredményeit, a beavatkozás lehetőségeit. A következő fázis a részleges elfogadás,
már elfogadja a tünetekre adott magyarázatot, de a valódi okok helyett a saját képzeteit véli
(megfázás, rossz példa, stb). Majd eljut az elfogadáshoz. Belenyugszik a diagnózisba,
alkalmazkodik a terápiás tervhez, maga is keres, kutat fejlesztési lehetőségek után (Kálmán,
1997).
Ez a folyamat azonban gyakran nem mindig lineáris és kitérők is lehetnek. Gyakori a
gyanakvás szakaszában az ún. diagnózisvásárlás, amikor több orvosi véleményt gyűjt be a
szülő, hátha valaki kimondja, hogy nincs semmi baj. Amikor már kezdi elfogadni a tüneteket,
szintén gyakori a különböző alternatív terápiák, gyógymódok felkutatása, abban a reményben
a megváltoztathatatlan mégis javulni fog. Ebben a folyamatban a gyógypedagógus támogató
szerepe óriási. Fontos segíteni a szülőt az elfogadás felé vezető úton, közben pedig megvédeni
a diagnózisvásárlás és a csodavárás túlzásaitól. Ezek anyagilag és mentálisan is nagy terhet
jelenthetnek a családok számára.
Az atipikusan fejlődő gyermek szülei (közvetetten testvérei, nagyszülei) a
veszteségfeldolgozás, a gyászfolyamat során hasonló utat járhatnak be, mint a gyermeküket
fizikailag elveszítő szülők és mint ahogy a gyász folyamatát az emberek többsége megéli.
Ugyanakkor minél inkább sematizáltan közelítünk a család felé gyászuk megértésében, annál
sematizáltabbá válik a segítségnyújtás is: minden család, minden szülői működésmód és
veszteségfeldolgozási folyamat egyedi (Lányiné, 2012). Ennek az egyedi útnak a

megtalálásához az interdiszciplináris team tagjai egymást segítve tudnak eljutni. A cél közös:
a család támogatása ebben a nehéz folyamatban. A jól támogatott család képes lesz
együttműködni a gyermek lehető legoptimálisabb fejlődése érdekében a fejlesztő
szakemberekkel a szakszolgálati ellátás keretében.

Dettre Imola gyógypedagógus, integrált szülő-csecsemő konzulens 

email: idettre@gmail.com