Veszteségérzés a szülés, születés körül

Igazából nem emlékszem pontosan, hogy mikor vagy mivel kezdődött. A kontrollvesztés és bizonytalanság érzése már a szülőszobán megjelent. Első, normál terhesség. Tünetmentes 9 hónap. Az első fiam egy pénteki nap hajnalán gondolta, hogy ideje találkoznia velünk, 6:00-kor kezdődtek a fájások majd 16:30 körül 3 perces fájásokkal bementünk a kórházba, ahol a fogadott szülésznőm mondta, hogy minden rendben, fél órán belül itt baba lesz. Boldogok és izgatottak voltunk! Majd felfeküdtem a szülőágyra, oxytocint kaptam és onnantól kezdve vannak olyan részek, amire nem emlékszem sem a fájdalomtól, sem a mérhetetlen félelemtől és az elveszettség érzésétől. Egy mondat élesen cseng, amit az ügyeletes fiatal doktornő mondott: „Ennek a babának most már meg kell születnie!” – és a hasamra könyökölt.

A kórházban töltött napok a “szokásos” nem tájékoztatás, elviszik órákra a babát, kérdés nélkül kapja a kötelező oltást ( a második és harmadik fiamnál ezeket születés után 6 héttel kapták ) fényében zajlott. A fiam, egy, vélhetően a szülőszobán elkapott fertőzés miatt kanült kapott a kis fejébe és 7 napig élveztük a nővérek társaságát.

Hazaérkezés után anyukám és anyósom kb 6 héten keresztül 3-3 napot felváltva segítettek, nálunk laktak. Mindennek passzolnia kellett volna. Szépen fejlődött, anyatejes baba volt 2,5 éves koráig.

A várandósságom alatt végig aktív voltam, egy vállalkozást építettem, tanultam, vizsgáztam még a 39. hétben. Azt is terveztem, hogy viszonylag hamar visszatérek a hivatásomhoz.

Itt ugrok egyet, mert a következő éles emlékem az az, hogy egy este lefekvés után nem tudtam elaludni. Napok óta levertnek éreztem magam. Funkcionáltam, elláttam a családot. Pontosan nem emlékszem, hogy ekkor mekkora volt a második fiam, de még pici csecsemő, pár hónapos. A nagy ekkor lehetett 2 éves matrica.

Ezen az estén, ahogy feküdtem a sötétben, mélyről zokogás tört elő belőlem. Hogy ne ébresszek fel senkit, kimentem a fürdőbe és leültem a kád szélére, ömlöttek a könnyeim, az zakatolt a fejemben, hogy ezt nem tudom csinálni. Nem vagyok jó ezeknek a babáknak, sem a férjemnek. Miért szültem, ha nem vagyok jó anyjuk?! Ha nem vagyok nekik elég. Senkinek.

Másnap összetörve indultam egy szűk folyosón. Ezen a folyosón kicsi ablakok voltak, zajos is volt, néha nyirkos és hideg.

Ezekben az időkben saját vállalkozást indítottunk, amit új helyre költöztettünk, próbáltam dolgozni, tanulni, tanulmányt írni, mert ebben voltam jó, ez volt a biztonságos közeg. A gyerekek érkezésével megszűnt az az aktív kapcsolat az emberekkel, ami volt. Nem kaptam többé pozitív visszajelzést magammal, illetve a munkámmal kapcsolatban, mindenki csak a cuki gyerekekkel volt elfoglalva.

Ezt nem mondta el nekem senki, erre nem készített fel senki, hogy gyászoljam el magam! A régi Dalmát. Az önálló, utazó, dolgozó nőt.

Kaptam, hogy én akartam a gyereket, tudtam, hogy megváltozik az életem, az életünk, legyen boldog így!

Ezek a mondatok kicsit sem segítettek. Nem tudtam mit kezdjek magammal. Nem értettem a mélyen bennem ülő szomorúságot addig, amíg nem olvastam egy cikket a gyászról.

Rádöbbentem, hogy veszteség ért! Veszteség, amit el kell gyászoljak, amivel dolgom van, amit nem ölelgethetek és simogathatom, mert megmérgez. Az a gondolat, ami folyamatosan ismétlődött bennem, mikor fogadok pácienst, mikor olvasok, tanulok, mikor mehetek sziklát mászni, ami a szabadságot jelenti/jelentette. Csak a magaslat és én. Csak az az út, amit magamnak kell megmásznom.

Anyaságom eleje is egy ilyen út volt. De erre nem tudtam edzeni. Nem tudtam, milyen nehézségű lesz, nem volt semmi a zsebemben, amihez nyúlhattam volna, nem ismertem a terepet és térképet sem kaptam hozzá. Feltételezem, ha kaptam volna, akkor sem működött volna….

Nehéz volt az elengedés és hosszú. Magamnak sem könnyítettem meg a dolgot, néha úgy tettem, mintha semmi baj nem lenne és ez volt a legkimerítőbb!
Lassan, ahogy telt az idő és egyre jobban és tudatosabban tudtam kapcsolódni az új életemhez, könnyebb lett. Csak gyerekdalokat hallgattunk, babafoglalkozásokra jártunk, hordoztam – ezek segítettek az elengedésben. A fiam egy csoda volt, egészséges terrorista. Örökös hálám neki, amiért anyává tett, amiért makacs, hirtelen haragú, érzékeny és a világ minden részletére kíváncsi!

De nagy szívás volt az eleje! Ki kell mondanom! Soha senki nem beszélt a gyászról a születés körül…. Pedig de jó lett volna! 

Gyarmati Dalma írása