Gyász az anyaságban, szakértői írás

Gyász az anyaságban

Mi jut eszedbe a gyászról?
Elsőre biztosan egy szeretett személy halála, a temetés, a fekete ruha – és az, hogy nem szívesen beszélünk róla.
Pedig az életünk tele van gyásszal, hiszen tele van veszteségekkel.
A gyász ugyanis egy lelki folyamat, ami olyan veszteségeket követ, amelyek mélyen érintenek bennünket lelkileg. Ezek a veszteségek olyan változásokat hoznak, melyek miatt újra kell értelmezni az életünket, a világképünket, a szerepeinket, melyek megváltoztatják a mindennapjainkat.
Nem csak egy szerettünket veszíthetjük el.
Gyászolhatjuk egy állás elvesztését, egy szakítást, vagy válást, a jövőképet, amelyben saját gyermekünket neveljük, de azt is el kell gyászolnunk, ha nem olyan szerető, óvó szülők neveltek, amilyenekre szükségünk lett volna.
És bizony az anyaság is egy veszteséggel indul, akármilyen furcsán és ünneprontón hangzik is.
Amikor egy gyermek megszületik, anya is születik, ahogy mondani szoktuk. És ez az anya már nem ugyanaz a nő, aki előtt, gyerek nélkül volt.
A saját érzései, érdekei hátrébb sorolódnak, már nem akkor és oda megy, ahova szeretne, innentől kezdve elsődlegesen a gyermeke érdekei lesznek fontosak, őt táplálja, őt dédelgeti, az életét az ő jóléte határozza meg.
Ami persze csodálatos, és nem adná semmiért, de ettől még el kell gyászolni azt, aki volt, azt, ahogy előtte élt, és ez fájdalmas folyamat.
Nem lett üresebb az élete, tele van érzelmekkel, tele van élettel, de egész máshogy, mint előtte, és ezt meg kell szokni. El kell fogadnia, hogy a régi énje szinte egy pillanat alatt eltűnik, csak a darabjait látja itt-ott, és próbálja összerakni az új énjét. Az anyát. Akiben ugyanúgy ott van a nő, a feleség, az ember is, de teljesen más formában.
Erre azonban senki nem készítette fel! Mindenki csak a babaruhákat veszi, leírja, mit kell majd vinni a szülésre, legfeljebb viccesen megjegyzi, hogy addig aludj, ameddig tudsz!
Ő viszont ott áll hullafáradtan, teljese kétségbeesésben, hogy miért nem tudja megnyugtatni a saját gyerekét, a tükörbe már bele se mer nézni, mert nem aludt hetek óta.
Úgyhogy amikor egy újdonsült anya sír, és azt mondja, nagyon nehéz, vagy megy mindenhova a kisbabával, csak hogy emberek vegyék körül, akiknek beszélhet, beszélhet, beszélhet, az nem azért van, mert nem szereti azt a kis csomagot ott a babakocsiban!
Nem azt mondja, hogy visszacsinálná az egészet, hogy újra a maga ura lehessen!
Nem gondolja, hogy nem lenne csodálatos dolog egy új életet világra hozni!
Egyszerűen „csak” gyászol. Elmúlt valami, valaki, ami, vagy aki már soha nem jön vissza.
És ebben a gyászban a legtöbb anya rettentő egyedül van. Már csak azért is, mert ha beszél róla, úgy érzi, megkövezik, mert nem örül annak, amire más évekig vágyik.
Meg azért is, mert nincs senki igazán körülötte, legfeljebb a Facebookon olvassa, milyen kiteljesedett mindenki más az anyaságban.
Mert csak azt látja, hogy más milyen remekül bevásárol és játszóterezik négy gyerekkel, ő meg egy mellett sem tud meginni egy kávét – azt nem látja, amikor a másik sírva rogy össze a nap végén.
Ha ilyen anyát látsz, csak kérdezd meg, ő hogy van!
A baba jól van, ne aggódj! És ő is tudja, hogy gyönyörű, egészséges kisbaba.
Ha sír, csak öleld meg, vagy adj egy zsepit, mert neki nincs szabad keze, hogy kivegyen egyet!
Csak légy ott vele, hogy ne legyen egyedül ebben a gyászban!
Nem is kell mondani semmit. Legfeljebb annyit, hogy mindent a lehető legjobban csinálsz!


Légrádi Nóra mentálhigiénés szakember írása