Csak a szeretet

Pár hete történt velem, hogy valaki megkérdezte (nem személyesen), hogy ha szülés utáni depresszióm volt és olyan rossz volt a kapcsolatom a férjemmel akkor miért vállaltam több gyereket?

Elsőre annyira mellbevágott a kérdés, hogy könnyek gyűltek a szememben és azt gondoltam, hogy ki vagy te, hogy ismeretlenül ilyet kérdezel????

Aztán a zakatoltak a gondolatok a fejemben, hogy valóban jó döntés volt a második, harmadik gyerek? Felelőtlenek voltunk? Magamat akartam igazolni? Ártottam a gyerekeimnek ezzel? A társadalomnak? Miből gondolta, hogy rossz volt a kapcsolatunk? Önző vagyok/ voltam?

Persze egyből mentegetni kezdtem magam, hogy akkor még magamnak sem vallottam be, hogy depressziós vagyok. A pszichológus sem mondta. Voltak jó napok. Szeretem a gyerekem. Stb…

Azóta sokat gondolkoztam a dolgon. Sok-sok szemszögből megvizsgáltam az akkori helyzetem. Rájöttem, hogy második, de igazából a harmadik gyermekem az aki segíti a “gyógyulásom” amellett, hogy magam is sokat teszek érte!
Már nem csak utólag látom magam kívülről. Ha benne vagyok egy nehéz szituációban akkor már kézen tudom fogni magam és ki tudom húzni azt a Dalmát abból a helyzetből, arréb tudom vezetni és adok neki egy pohár hideg vizet.

Hihetetlen, hogy hány Dalma él bennem…. Erről pszichológus kollégáimat megkérdeztem, azt mondták, hogy nem kóros!

Van a cuki anyuka Dalma, aki versel, fest, autózik a fiúkkal. Aki muffint és palacsintát süt. Aztán van aki fáradt, dühös a világra, telekiabálná az univerzumot a saját fájdalmával, a saját magával vívott és veszített csaták sérelmeivel. Van az aki az indulatait már nem tudja hogyan és hol levezetni, amioor a félelem a kudarctól már akkora, hogy a küszöb is a Himalájának tűnik.
Van aki benne van egy spirálban, nem tud kikeveredni belőle, nem tudja kihez szóljon, kitől kérhet segítséget, kérhet-e mert egyébként ő egy erős nő!
Van aki másokat bátorít, karol fel, könnyet töröl le, arcot simogat és elhiteti a báránnyal, hogy farkas tud lenni.
Van aki határozott és céltudatos, karriert épít, döntéseket hoz, másokat állít döntés elé, felelősséggel tartozik mások iránt.
Van a kislány, aki várja, hogy szeressék, hogy öleljék, hogy megcsiklandozzák, szaladhasson bele a világba.
Van aki menekül a saját démonjai elől, akire rácsukják az ajtót, akit leszólnak és olyan kérdést tesznek fel, hogy minek szültél ha depressziós vagy?

Szeretném elfelejteni az anyaságom első 2,5 évét. Szeretném ha a gyerekem is elfelejtené. Szeretném a férjem sem emlékezne mindenre.

Hogyan lehetséges, hogy ennyi “ember” dolgozik bennem? Ennyi érzés? Iszonyat fárasztó és néha felkavaró.
Mikor jöttem rá, hogy bajban voltam? 8 hónapja. De addig eltelt 4 év. Már tudok úgy beszélni róla, hogy nem sírok.

Bízom benne, hogy nem voltam felelőtlen amikor a második babát vállaltam, mert nem az a fontos, hogy dolgozzunk magunkon? Hogy felismerjük a gyengeségeinket, a nehézségeket és változtassunk? Hogy a megélt szarságokból erőt merítsünk? Hogy tudjuk azt mondani, hogy igen, voltam ott de már kijöttem onnan? Hogy van egy megoldókulcsom, hogy már látom azt amikor behúzna az örvény és még vissza tudok lépni a szikla pereméről? Hogy látom a gyerekeim viselkedésében a lenyomatom és tudom hogyan segítsek nekik? Hogy tudjak válaszolni amikor azt kérdezik miért sírok?

Itt fekszik mellettem kettő gyerek. Egy 3,5 éves puha, kerek, cserfes fiúcska és egy szikár, vagány, hangos 5 éves. Ma nehéz volt nekünk egymással.
Vacsoránál a nagy ezt mondta: anya, ugye nem számít más csak a szeretet? Hogy szeretjük egymást? Ugye ki tudod mosni a szőnyeget? Ugye nem is haragszol amiért a lekvárt belekentem?

Ugye nem! Kicsit sem! Nem számít más mint a szeretet! 

Gyarmati Dalma írása