Anyautam történet

Igazából nem emlékszem pontosan, hogy mikor vagy mivel kezdődött. A kontrollvesztés és bizonytalanság érzése már a szülőszobán megjelent. Első, normál terhesség. Tünetmentes 9 hónap. Az első fiam egy pénteki nap hajnalán gondolta, hogy ideje találkoznia velünk, 6:00-kor kezdődtek a fájások majd 16:30 körül 3 perces fájásokkal bementünk a kórházba, ahol a fogadott szülésznőm mondta, hogy minden rendben, fél órán belül itt baba lesz. Boldogok és izgatottak voltunk! Majd felfeküdtem a szülőágyra, oxytocint kaptam és onnantól kezdve vannak olyan részek, amire nem emlékszem sem a fájdalomtól, sem a mérhetetlen félelemtől és az elveszettség érzésétől. Egy mondat élesen cseng, amit az ügyeletes fiatal doktornő mondott: „Ennek a babának most már meg kell születnie!” – és a hasamra könyökölt.

A kórházban töltött napok a “szokásos” nem tájékoztatás, elviszik órákra a babát, kérdés nélkül kapja a kötelező oltást ( a második és harmadik fiamnál ezeket születés után 6 héttel kapták ) fényében zajlott. A fiam, egy, vélhetően a szülőszobán elkapott fertőzés miatt kanült kapott a kis fejébe és 7 napig élveztük a nővérek társaságát.

 Hazaérkezés után anyukám és anyósom kb 6 héten keresztül 3-3 napot felváltva segítettek, nálunk laktak. Mindennek passzolnia kellett volna. Szépen fejlődött, anyatejes baba volt 2,5 éves koráig.

A várandósságom alatt végig aktív voltam, egy vállalkozást építettem, tanultam, vizsgáztam még a 39. hétben. Azt is terveztem, hogy viszonylag hamar visszatérek a hivatásomhoz.

Itt ugrok egyet, mert a következő éles emlékem az az, hogy egy este lefekvés után nem tudtam elaludni. Napok óta levertnek éreztem magam. Funkcionáltam, elláttam a családot. Pontosan nem emlékszem, hogy ekkor mekkora volt a második fiam, de még pici csecsemő, pár hónapos. A nagy ekkor lehetett 2 éves matrica.

Ezen az estén, ahogy feküdtem a sötétben, mélyről zokogás tört elő belőlem. Hogy ne ébresszek fel senkit, kimentem a fürdőbe és leültem a kád szélére, ömlöttek a könnyeim, az zakatolt a fejemben, hogy ezt nem tudom csinálni. Nem vagyok jó ezeknek a babáknak, sem a férjemnek. Miért szültem, ha nem vagyok jó anyjuk?! Ha nem vagyok nekik elég. Senkinek. Majd bejött a férjem és én úgy örültem neki, odaguggolt mellém, megkérdezte, hogy mi a baj, mondtam, hogy én ezt nem tudom tovább folytatni és nekidőltem, rátámaszkodtam. Ekkor elveszthette az egyensúlyát, erre rám förmedt, hogy ne dőljek neki, mert elesik.

Ez volt az a pillanat, amikor először összeszedtem magam egy pillanat alatt. Amikor azt éreztem, hogy ha a férjem sem TART meg engem, akkor ki? Ha nem TÁMASZKODHATOK rá, akkor kire?

Visszaültem a kád szélére, mondtam neki, hogy menjen aludni, még szipogtam egy kicsit, majd én is visszabújtam az ágyba, mert másnap kezdődött minden előröl.

(Ezekben az időkben saját vállalkozást indítottunk, amit új helyre költöztettünk, próbáltam dolgozni, tanulni, tanulmányt írni, mert ebben voltam jó, ez volt a biztonságos közeg. A gyerekek érkezésével megszűnt az az aktív kapcsolat az emberekkel, ami volt. Nem kaptam többé pozitív visszajelzést magammal, illetve a munkámmal kapcsolatban, mindenki csak a cuki gyerekekkel volt elfoglalva. ) Másnap összetörve indultam egy szűk folyosón. Ezen a folyosón kicsi ablakok voltak, zajos is volt, néha nyirkos és hideg.

De volt, hogy egész széles volt és élettel teli, hatalmas ablakokkal, amin sütött be a Nap.

De ez mind csalóka volt. Az idő nem segített. Túlélésért küzdöttem. Hogy teljen el egy nap és induljunk tiszta lappal! Nem tudtam éjszaka aludni. Féltem, már nem emlékszem mitől. Szorított a mellkasom, sokszor néztem a csillagos eget, majd a napfelkeltében elaludtam, aztán hirtelen ébredtem újra, mert már reggel is volt. Türelmetlen voltam, nem akartam a gyerekeimmel lenni. Azt éreztem, hogy rágják a csontom, hogy megzabálnak, hogy kiszívják az erőm. Volt, hogy elkeseredésemben és tehetetlenségemben megütöttem a gyerekem. A saját gyerekem. Akit a világon mindennel jobban szeretek… Dolgozni szerettem volna, visszamenni abba a biztonságos közegbe, ahol tiszteletet, elismerést kaptam. Ahol sikerélményem volt. Bántott, hogy nem vagyok jó anya, nem vagyok jó feleség, nem vagyok jó vezető!

Voltak nagyon sötét éjszakák és nappalok. Kb. másfél éve volt az első olyan nagyobb krízisem, amikor 3-4 napig migrénem volt, feküdtem, hánytam. Egyik szobából a másikba mentem. Semmi nem volt jó. Kiabáltam, hibáztattam mindenkit. Nem akartam senkit látni. Meg akartam szűnni. Megsemmisülni. Majd az 5. napon már jobb volt, kezdtem összeszedni magam. Újra azt terveztem, hogy mit fogok tanulni, milyen marketinget kezdek a vállalkozásomban, szépen újra a mosolygós, vidám lány lettem, aki pörög, dolgozik, két csodás gyereke van és úton a harmadik, boldog kis élete, szuper vállalkozása. Aki szorong, aki tele van kételyekkel, aki nem hiszi el, hogy jó, amit csinál, akit nem ismernek el, aki kiabál a gyerekeivel, aki türelmetlen, aki kompenzál, aki veszekszik, aki sír látszólag ok nélkül. “I feel unloved.”

Majd megszületett a harmadik gyermek. Több feladat, több kudarc, férjtől tovább távolodás. Három hónapos lehetett a legkisebb ugrifüles, amikor másodszor fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy minek élek? Minek egy ilyen anya ezeknek a gyerekeknek? Sokkal jobb lenne nekik nélkülem. Sokkal jobban el tudná látni őket más nő. A férjem is jobban járna egy olyan lánnyal, akivel boldog. Nem kellene engem nézegetnie. Undorodtam magamtól.

2 napig pityeregtem ezen, majd megráztam magam és megszületett az Anyautam ötlete, ami elég érdekes, mert bent tart egy spirálban, a figyelem rajta van, de magam köré gyűjtöttem olyan szakembereket, akik segítenek megtartani, egy fantasztikus segítő közösséget alkotnak. A negatív tapasztalatokat pozitív energiákká forgatom, alkotok abból a rosszból egy csodálatosat, hátha ezzel segítek másnak könnyebbé tenni az utat, ha nem is tudja elkerülni az érzelmi változások viharos tengerét. Hatalmas munka szembenézni a gyengeségekkel, a hozott mintákat felülírni, jól megfogalmazni a szükségleteinket, elmondani azokat. De a legnehezebb és legfontosabb segítséget kérni!

Mára már jobb, de még van min dolgozni. A mélyen bennem élő érzések még egy-egy szituációban előjönnek, és ismét elfog a bizonytalanság, a félelem, a “nem vagyok elég” érzés, leblokkolok. De már tudom, hogy mi az, ami nekem segít. Van megoldókulcsom!

Az elmúlt 5 évben 3 segítőnél jártam, direkt nem nevezem meg melyik szakmacsoportot kerestem fel, direkt nem írok a tapasztalataimról, mert nem szeretnék senkit befolyásolni. Mindenkit bíztatok, hogy keressen fel pszichológust, coach-ot, kineziológust, amiben, akiben bízik.