Emese története

Múlt vasárnap meghaltunk.
Az égen esőfelhők gyülekeztek. Feküdtem az ágyon, a doki némán keresett Téged. Egyre nagyobb lett a csend. 4 centisnek kell lenned, miért nem talál? Végül ott voltál. Egy színűen, vibrálás nélkül… Nem vibrált a szíved… Nem változott a méreted. Én is láttam. Telefonált, majd bejött egy másik doki. Együtt mondták el, hogy nem vagy. Hogy valóban nem ver már a kicsi szíved. Hogy ki kell belőlem szedniük. Hogy csak ezért a pár hónapnyi szeretetért jöttél most a földre. A terhesség ezt jelenti. Felkészül a szülő és a pici arra, hogy a világon mindennél jobban megtanulják szeretni egymást. Ez az érzés minden nap erősödik. És most meg kell szakítani. Egy olyan lélek voltál, akinek most csak ennyi szeretet kellett a világból, aki csak ennyire volt felkészülve, vagy csak annyit bírt elviselni. Aki csak jött, csak kicsit kért, csak kicsit volt, majd tovább állt. Gábor szorította a kezem. Nem ölelt meg. Tudta, hogy akkor a rendelőben kezdek el üvölteni a fájdalomtól. Csak szorította a kezem, és tudtam, hogy neki is fáj. Hétfőn próbáltuk elérni az orvost. Borús volt az idő. Ha őt nem tudjuk elérni, akkor a magánkórházba megyünk. Hozzám nem nyúlhat akárki. Mindeközben kis élettelen tested csendben nyugodott bennem. Vajon ha jobbra fordulok, akkor jobbra zuhansz? Vajon a lelked már elment? Vajon még megfoghatom a hasam? Két hete halott lehetsz. Vajon az enyészet már rád merte tenni a kezét? Szerdára kaptunk időpontot. Két dolog járt bennem. Bárcsak már túl lennénk rajta, és hogy szerdán elvesznek tőlem. Kedden erősödött a vérzésem, biztos már menni akarsz. Esik. Féltem, nehogy a kis halott tested bajt okozzon bennem. Arra a kérdésünkre, hogy menjünk-e kórházba nem kaptunk egyértelmű választ. Inkább vártunk. Műtét előtt nem szabad enni, inni. Ha bármi van a gyomromban, nem altathatnak el. Nem akarok ott lenni, mikor elmész. Ha nagyobb lesz a baj, megyünk azonnal a magánba, de inkább vártunk. Éjszaka tudtam aludni. Szerda reggel lassú léptekkel haladtunk a kórház kapuján át a betegfelvétel helyszínére. Behívtak, odaadták a lázlapomat, majd ultrahang után egy emelettel feljebb küldtek, messze a kisbabáktól. Az ultrahangon ott voltál. Tested tovább zsugorodott, élettelen szíved egyszínűen tért el a test többi árnyalatától. Ott volt egy kislány. Olyan 15 forma. Láttuk az ő ultrahang képét, mikor bementünk. Akkora babája van, mint nekünk lett mostanra. De neki valószínűleg él. És most jött megöletni. Egy emelettel feljebb ismét sorban állás. Jött a dokinőnk, magához ölelt. Nem lesz semmi baj, mondta. A nővérszobában rám ripakodott a főnővér. Hány éves? És magát még 34 évesen kísérgetni kell? Nekiestem. Missed abom lesz, had kísérgessenek már, ha nekem arra van szükségem!!! Végre valakinek nekieshettem. Gábor ki volt borulva, hogy nem tudott tőle megvédeni, de nekem jó volt, hogy nekieshettem. Hogy kicsit bele rúghattam valakibe. Utána kedves lett. Csak előtte szétlőtte a vénámat a vércsoport megállapításkor. 0 negatív. Anyukája nem mondta? A szobában, ahova befektettek, ott volt a kislány is. Gyűlöltem… Nem hibás, mind így tennénk ennyi idősen, de mégis gyűlöltem. Sírt is, és nevetgélt is. Cigizni akart. Gyűlöltem az anyját is. Az ő babájuk miért él? Az én babám miért nem? Miért öli meg azt a gyermeket, mikor csak szeretetért jött ő is. Mindkettőnk babája csak a méhet akarta megkóstolni… Egyik se ismeri meg a földet. Valahol olvastam a napokban, hogy ha valami jó történik, abból mindenkinek jár egy kicsi. Büszke anya, büszke apa, köszönet Istennek, család, barátok szeretetének. Ha rossz, akkor senki nem lehet hibás. Nem haragudhatunk senkire. Nem lehetek én a bűnös, nem lehet apa, Istent sem hibáztathatjuk. Senkinek nem adhatjuk oda a haragunkat. Így hát én sajnáltam a kislányt, együtt éreztem vele, de szívem minden porcikájával gyűlöltem azt a buta kis jószágot, akinek dugni volt esze, most pedig van pofája nyafogni, hogy szomjas, meg hogy nagyok a gyógyszerek. Doktornő félrehívott minket. Elmondta mi fog történni. Elsőként egy pálcát helyeznek belém, ami kitágítja a méhszájamat, és pár óra múlva altatás keretében egy kanállal gondolomra kikanalaznak belőlem. Nem fognak mindent kiszedni, nehogy kárt okozzanak bennem, a „maradék majd vérzés formájában távozik az elkövetkező egy-két hétben. Majd a műtőbe kisért. Megkértem, hogy vigyázzon rám, mert legközelebb szülni kell hoznia. Kiszíjazták a lábam, és megkezdte a pálca elhelyezését. Fájt, de ki lehetett bírni. Végig sírtam. Utána pár órát feküdtem az ágyban. Gábor fogta a kezem. Az idő máshogy telt. Simogattalak. Minden este elénekeltük neked az Este jót, hogy majd ismerd ezt a dalt, ha megérkezel. Elénekeltem újra. „Ki emel, ki emel, ringat engemet? Kinyitnám még a szemem, de már nem lehet. Elolvadt a Világ de a közepén, Anya ül és ott ülök az ölében én” És sírtunk. A megbeszélt időben bevettem a fájdalomcsillapítókat, és a nyugtatókat, majd zokogtam. Gábor megsimogattott utoljára, Pocok.
Először a kislányt vitték el. Hisztizett… Szomjas volt, miért nem jönnek már, a gyomra nem bírja a frontint, hányni fog stb. Gyűlöltem! Mikor visszajött zokogott. „Megöltem őt.” Befogtam a fülem, úgy sírtam. Majd éhes lett, és enni kért. Csokit. És mindent. Majd már nem sírt, lehet nevetett is. Gyűlölöm! Én kettő óra körül következtem. Elvittek a műtő előtti folyosóra, és ott vártunk. Sírtam. Gábor mellettem ült fogta a kezem. „Este jó, este jó, este mégis jó…” Majd behívtak. Zűrzavar volt. Lassan mentem. Hosszú volt az út. A doktornő feltűnt, majd egy újabb arc. Emberek mindenütt, és zaj. A köntösöm elveszik. Üljek fel oda. Csússzak lejjebb. Vajon most is kikötöttek? Nyújtsam ki a bal kezem a tartóra. Vajon azt is leszíjazták? Jobb kezemet a hasamra tették. Újra egy kép a doktornőről. Majd beszúrták a branült. Hány kiló vagyok? Fájdalomcsillapítót és nyugtatót adtak belém. Szóljak, ha szédülök. Mozog minden. Nincs bennem gondolat, csak a lámpákat látom, ahogy mozognak. Nem szédül? Homályos a világ. Akkor jó… Majd semmi. Isten veled kis Szerelmem! Tolnak a körfolyosón. Gábor mellettem, talán fogja a kezemet. Még minden homályos, még minden kába. Át kell mászni az ágyamra. Nem fáj semmi, de ő már nincs ott. Őt már kikanalazták. Vajon hova teszik a kis testét? Vajon tisztelettel bánnak vele? Doktornő jött, elmondta, hogy minden rendben zajlott, és jól vagyok. Nem fogad el pénzt. Elmondja, hogy kell nekem adni anti D-t, a vércsoportom miatt. Addig ne hagyjam el a kórházat. Megsimogat, majd elmegy. Zokogok. Gábor velem van. Kint biztosan esik az eső. Nincs már kisbabám.
Máté-Nyirő Emese
Kapcsolat
- +36 30 903 2468
- hello@anyautam.trms.hu
- facebook.com/anyautam
- @anyautam
Információk
