Bűntudat

A várandósság alatt, szülés közben, vagy születést követő időben elvesztett gyermekek halála több szempontból is hatalmas terhet ró a szülők, különösen az anya lelkére. Az egyik, és talán legnehezebben feldolgozható érzés a bűntudat. Mit tettem rosszul? Miért nem éreztem, hogy baj van? Tőlem örökölt valamit? Miért nem figyeltem jobban? Miért nem tudtam megvédeni?

Maró érzések ezek, melyek egy hamis, mindenhatóságba vetett hitből erednek: azt a gyermeket, akinek életet adtam, meg is tudom óvni mindentől.

Hullámzik az anyában a racionalitás, amivel tudja, érti, hogy gyakran orvosilag is megmagyarázhatatlanul történik ilyen tragédia, és a kétségbeesett kapaszkodás egy megfoghatóba, értelmezhetőbe, ami – más felület híján – önmagában keresi a hibát.

Nehéz bárkinek is beszélni ezekről a gyötrő érzésekről, hiszen maga a magzatvesztés, és a születést követően elhunyt gyermekek gyászolása is gyakran tabu. Tabu, mert még meg sem született, tabu, mert „lesz másik, fiatalok vagytok még”, tabu, mert „egészségesek vagytok, szeretitek egymást, túl lesztek rajta”. A környezet tapintatból nem kérdez, nem beszél róla, esetleg bagatellizálja, vagy értetlenül áll a kívülálló szemével értelmetlen érzések előtt.

A Vendégbabák Csoportban szinte minden szülő beszámol ilyen gondolatokról.

Az elfogadó sorstársi közösség ezért megerősíti a szülőket abban, hogy amit éreznek, normális. Hogy nincsenek egyedül a gondolataikkal. Hogy ez a gyászfolyamat része, hiszen ami velük történt, nem lehet egyszerűen elfelejteni.

Az elfogadásnak és a kimondásnak pedig önmagában gyógyító ereje van. Segíti a túlélést, a gyász megélését, a veszteségek feldolgozását. Ezek pedig elengedhetetlenek a továbblépéshez.

Légrádi Nóra írása