Nikolett története

2018-ban császármetszéssel született a gyermekem. Ez volt az első terhességem, nagyon jó volt az egész várandósság. Sajnos a kisbaba végig faros volt. A szülés a 38. héten beindult, 20 órán át vajúdtam, de még mindig faros volt, ráadásul lábtartásos is, ezért egyértelmű volt a császármetszés szükségessége, hiszem 2 ujjnyi tágulással nehéz lett volna megszülni a kicsit. Az orvos a vizsgálat során véletlenül burkot repesztett, így nagyon sürgősen a műtőbe akart vitetni. Már tolófájásaim voltak. Alig egy perc alatt már műtöttek is, nem volt egyáltalán negatív élmény, nem éltem meg rosszul. Nagyon büszke voltam magunkra. Később kiderült, hogy mekóniumos volt a magzatvíz, hála az égnek a babám és én is jól voltunk, 4020 g súllyal, 51 cm-rel született.

Tavaly júniusban, mikor kiderült, hogy újra babát várok (tervezett baba volt, közben volt két korai vetélésem is), tudtam, hogy bármi is lesz, szeretnék ugyan így vajúdni. És szerettem volna természetes módon szülni.

Sokat olvasgattam egy másik csoportban, lelkileg és agyilag is készítettem magamat és a családot, mindenki támogató volt. Egyebet nem tettem az ügy érdekében, csak várakozással néztem a jövőbe. A méhlepény helyzete miatt veszélyeztetett terhes lettem, szerencsére ez a végére helyreállt. A várandósság legelejétől kezdve végig görcsöltem, a testem teljesen „szétment”. Az idegek, ízületek, mindenhol, alapjában véve eléggé mozgékony vagyok, de valószínűleg a kevés mozgás nem tett jót.

A „szokásos” 22 kg is felszaladt, nagyon nehéz volt, főleg, hogy a másik gyermek is ott volt. Majdnem végig gyógyszereket kellett szednem, hogy ne induljon be idő előtt a szülés. A 36. héten abbahagytam őket, és biztos voltam benne, hogy valamelyik éjjel elindul a folyamat. Végül nem így lett, a méhszáj zárt maradt, minden rendben volt.

A 40. hetet betöltve be kellett feküdnöm, de megnyugtattak, hogy nem fognak siettetni, amíg úgy látják, hogy minden rendben, még a hegvastagságot is megmérték (bár tapasztalatból mondom, hogy ez semmit sem jelent), és így engedélyt kaptam, hogy megpróbálhatom természetes úton a szülést. Nagyon boldog voltam!

Csütörtökön reggel bementem, délelőtt kaptam egy kis oxitocint, csak óvatosan, a heg miatt. Alapból is voltak már rendszertelen fájásaim, a szer hatására szép, rendszeres fájásaim lettek. Mondták, hogy nagyon jó, pihenjek le az osztályon, bármikor indulhat a szülés. De a fájások eltűntek. A szobatársakkal fagyit rendeltünk, sétáltam, jól voltam, de nem történt semmi.

A pénteki napot kivárták az orvosok, szombat délelőtt 11 körül kaptam még egy adag oxitocint, egy fokkal erősebbet. A fájások rendszertelenek voltak, és nem is fájtak annyira. Kicsit elkeseredtem, de megnyugtattak, hogy nem visznek ezért még a műtőbe. Boldogan várakoztam. Körülbelül egy óra múlva elkezdtem érezni valamit, majd újra és újra. 2 óra körül mérni kezdtem, 4-5 perces fájásaim voltak. Gyorsan tusoltam és hajat mostam, jól akartam kinézni a fiamnak. Mindenki jót derült azon, hogy mennyire örülök a fájásaimnak. Délután 5 körül már 2-3 percesek voltak, de megkértem a dolgozókat, hogy ne küldjenek még fel a szülőszobára, hogy ne kelljen feküdnöm, inkább sétálgatok vajúdva. Hívtak egy orvost, aki megvizsgált, 2 ujjnyira tágultam ki, mint az elsőnél, de biztos voltam benne, hogy tovább is fog ez haladni. Az orvos engedélyezte, hogy maradjak, de kérte, hogy jelezzem, ha helyzet van. Este 11-től már 1 perces fájásaim voltak, de még mindig csak 2 ujjnyira tágultam ki. Guggoló helyzetben vajúdtam, egyre nehezebben tudtam örülni a fájásoknak, de bíztattam magamat, hogy sikerülni fog. Éjjel 1-2 körül mentünk fel a szülőszobára, a férjem már várt a folyosón. A rutin dolgok után egy csodaszép szülőszobába mentünk, zuhany, óriási ágy, kötél, minden volt – ez számomra újdonságként hatott. Zuhanyoztam, de már nagyon fájt. Aztán jött egy orvos, két orvos, megvizsgáltak, jól haladtunk, 4 ujjnyiig jutottunk el. Burkot repesztettek. Örültem neki, akkor már biztosan sikerülni fog. Folyamatosan dicsértek, hogy milyen jól tudom egy hang nélkül csinálni, milyen szépen átlélegzek mindent. De a tolófájások nem jöttek. Simán kezdtek egybefolyni a fájások, bokától nyakig fájt minden. Leellenőrizték a hegemet, rendben volt. Nem lesz gond, a baba feje már áthaladt a kritikus ponton, de a méhszáj pereme még megvan, így labdáznom kellett, hogy a baba feje szétnyomja a peremet. Hajnali 5 órát írtunk, akkorra már olyan nagy fájdalom volt, hogy kezdtem önkívületbe kerülni. A testem kezdett önkéntesen hangokat kiadni. Morogtam és fújtattam. Úgy éreztem, hogy ezek már a tolófájások, és nyomnom kell. Azonban még nem engedték meg. Újdonságként ért, hogy közben minden ömlött belőlem. Úgy éreztem, hogy sikerül visszatartani, de aztán szóltam, hogy nem bírom tovább. Megvizsgáltak, látták a baba fejét! Nyomhattam végre. Fél 7 elmúlt addigra már. Annyira boldog voltam, aztán ördögi hangon felordítottam, mert olyan fájdalmat éreztem, amit elmondani nem lehet, az ájulás szélén voltam. Hirtelen leállítottak, hogy ne tegyem, de a testem már magától mozgott, feszengtem és ordítottam.

Csak homályosan emlékszem, hogy a doktornő azt mondta, megvizsgál, arra már jobban, hogy öt ujjal megfogta a gyerek fejét, és konkrétan visszanyomta. Majd a másik orvos is megismételte ezt. Itt már kívülről néztem magamat, és hallottam, hogy kimondják: azonnal műtétre van szükség! Ekkor zokogásban törtem ki, és alig kaptam levegőt, már nem tudtam mit beszélnek hozzám, nem értettem, hogy miért van szükség a műtétre, ha már ott volt a gyerek.

Gyorsan átvittek a műtőbe, felraktak az asztalra, ahol már üvöltöttem, hogy adják már az érzéstelenítést, mert mindjárt megszülök! A testem nyomott tovább, belőlem pedig ömlött a vér, megijedtem, nem tudtam mi történik velem.

Hirtelen megkaptam a gerincérzéstelenítést, kértem, hogy ne altassanak el. Kezdtek múlni a fájdalmam, de tovább zokogtam, mivel nem értettem mi történik. Aztán egyszer csak éreztem, hogy már nem kenegetik a hasamat, hanem vágják. Pánikba estem. Azt mondták, hogy akkor elaltatnak. De könyörögtem, hogy ne! Ekkor tovább vágtak, szerencsére, csak az első vágást éreztem, utána már hatott az érzéstelenítés. Elnézést kértek, hogy sürgősen kellett cselekedni.

Aztán kiemelték az én kis drágámat, aki eléggé nehezen sírt fel, de azt mondták, hogy semmi baja. Számomra indokolatlanul kék volt, megijedtem. Végül jelezték, hogy már az apukájával van, és rendben van.

Ekkorra lett ideje az orvosoknak kicsit beszélgetni velem, és elmondani, hogy miért is kerültem ide. A doktor annyit mondott, hogy nem „kegyelem császár” volt ez, hanem életmentő, ugyanis szétnyílt a belső hegem, ami mindvégig szép vastagnak számított. Egy világ dőlt össze bennem. És tovább zokogtam. Valamit említettek a húgyhólyagommal kapcsolatban is, de ez nem is érdekelt már. Sírtam, és most is sírok, ahogy ezeket a sorokat írom. Nem vagyok császárellenes, sőt, az első alkalom számomra szép volt a maga módján, de szerettem volna megtudni, hogy milyen a másik út. Milyen gyerekkel a kézben átsétálni a csecsemőosztályra, és még aznap vígan szoptatni a gyerekemet. Sajnos, ez nekem most nem jött össze. Elég hosszan műtöttek még, viszont utána azonnal megkaptam a babámat, és aranyfélóránk is volt hármasban a folyosón.

Később apuka hazament, a baba pedig egy darabig velem lehetett az őrzőben, szopizni is tudott. Aztán elvitték, hogy pihenjek, de nem sikerült. Járt az agyam, és a babámmal akartam lenni. Nehéz felépülés volt az előzőhöz képest, most három hónappal később is nehéz még. Próbálom elfogadni, és örülök, hogy élünk mindketten. De a tudat, hogy ott volt a feje… éreztem, hogy kint van, aztán „összetört minden”. És nem a császár fáj magában. Hanem, hogy ott volt: „Kint volt félig.”

Nikolett