Márti története

Diplomázás, állás betöltése és álomesküvő után az első alkalommal megfogant gyermekünk. A várandósság viszonylag eseménytelenül telt el, csak diétáznom kellett GDM miatt. A szülés helyszínének egy felkapott és agyondícsért vidéki kórházat választottam ki, fogadott szülész-nőgyógyászom és szülésznőm is volt, biztosra akartam menni, hogy nem hagynak cserben életem egyik legfontosabb eseményekor. Kisfiam végül kiírt időpont előtt 2 nappal, komplikációmentesen, spontán, 5,5 óra alatt született meg gátmetszéssel. Gyönyörű volt, csak pislogott és nézelődött, egy hangja nem volt, igazi szerelem gyerek. Az aranyórákat pólyába csomagolva töltötte, mivel a szülésznő csak oda adta és bármilyen felvilágosítás, jótanács, segítség nélkül elment az osztályra… Aztán jöttek az osztályos napok, ahol semmilyen segítséget nem kaptam a szoptatás terén. Azt sem tudtam, hogyan fogjam a gyereket, hogyan tegyem mellre, egyáltalán mit csináljak vele, hogy végre egyen?! Mindenhonnan csak azt hallani, hogy szoptass, ha nem szoptatsz, nem vagy igazi anya… Végül egy csecsemős bejött és „segített”, minek köszönhetően a gyerek az éhségtől, én pedig a mellem rángatásától zokogtam. Hazatérve az első utunk cumisüvegért, mellszívóért és tápszerért vezetett. Egyáltalán nem akarta elfogadni a melleimet, a kórházban a tápszertől és a teáztatástól cumizavara lett. Szinte minden szabad percemben fejtem, hogy legyen anyatej, hiszen az a legjobb a gyereknek és miazmár, hogy az én gyerekem tápszeres lesz – úgyhogy csak fejtem, fejtem, pótlásnak pedig kapta a felírt tápszert (cumit nem kapott), végül 2 hetes korára a stressztől elapadt a tejem. Néhány nap után azt vettem észre, hogy csak állok a kiságya mellett, nézem, ahogy alszik és zokogok. Nem a boldog, elégedettséggel teli könnyekkel, hanem mélyről jövő, fájdalmas, velőig hatoló üvöltéssel. Nem eszem, alig van étvágyam. Legszívesebben csak aludnék egész nap. Nem akarok kimozdulni a lakásból. Mindenki torkának nekiesnék, senki ne jöjjön a gyerek és az én közelembe. A legborzalmasabb az volt, amikor hajnalonként etetve, nézve a gyereket azon töprengtem, mi lenne, ha történne vele valami…. Aztán mintha áramütés ért volna, azonnal kijózanodtam és észhez tértem, majd pánikba estem, mivel én SZERETEM a gyerekem, az életemet adnám érte, mégis hogyan juthatott ez az eszembe?! Sokszor a tükörben bámultam az arcomat: ki ez? Ki vagyok én?  A védőnő természetesen szorgalmasan jött és kérdezte: hogy vagy? Erre mit válaszol a tökéletes világra törekvő anya? „Kicsit fáradtan, de jól…teljesen jól.”